Novella pályázat – 26 év munkája

Álljon meg egy Novellára! – JCDecaux Hungary

 

3 pályaművel készültem az idei országos novella pályázatra.

Mivel a pályázati határidő lejárt, nyílvánosan is bemutatkozik az egyik művem.

26 éve írok, többek között spirituális jellegű cikkeket, tanításokat, novellákat.

Íme az egyik..

 

Lilihegy

Megálltam. Éppen leparkoltam, amikor észrevettem egy különleges sziluettel megáldott kislányt. Édesapja kezét fogta, göndör, szőke fürtjeit könnyedén táncoltatta a nyári, meleg szél. A kislányon piros pöttyös, édes ruhácska volt, el is neveztem magamban Lilinek. Pofiján éreztem, hogy istenként tekint apjára, aki megtört és fáradt volt, mint a cipője. Vastag, katonás talpú és enyhén fényes. Elképesztő hosszú szempillájával pislogott párat és ránézett Lilire, majd a távolba mutatott. Hegyek vették körbe a parkolót, melynek tetején hóangyalok voltak, mennyei, fehér köntössel betakarva. Hallottam, ahogy Lili feltett egy kérdést, ami számomra is végtelenül megdöbbentő volt. Életem egyik meghatározó élményeként tartom számon a mi napig. „Apuci, ha megtanulok járni, lehetek hegy?” Könnyes lett a szeme, de nem a szomorúság könnyeit láttam, hanem a boldog vágyakozás életcseppjeit. Igazából és őszintén szeretett volna hegy lenni és az egyik a távolból, valóban úgy nézett ki, mint egy hatalmas angyal. 8 éves volt Lili, ezt a rózsaszín, szülinapos léggömb feliratból állapítottam meg. Rögzítőrács volt a lábán és tolókocsiban ült, várta apja vigyázó kezeit, aki odafordította az áhított hegy felé, parányi testét. Ekkor elkezdett szitálni az eső, szivárványt varázsolva fejünk fölé. Eszembe jutott, amikor én ennyi idős voltam és bizalommal fogtam apám kezét, aki sokszor annyira szorította, hogy a vér is kiment aprócska ujjaimból. Soha nem bántam. Imádtam, amikor érezhettem Őt vagy egyáltalán láthattam. Kincses nap volt, amikor együtt lehettünk, minden tekintetben. Gyakran kaptam pici edénykéket, hogy aztán abban főzhessek homoksüteményt, virágtortát vagy üveggolyó levest a kiskertemben. Valahányszor kész lett az ízletes ebéd, kiválasztottam a legnagyobb lapuleveleket, azzal terítettem meg kis szikla asztalunkat, majd szedtem hozzá pompásan csillogó köveket is. Varázsporral hintettem meg a főztjeimet, ami nem volt más, mint az apróra összetörött csigaház darabkák. Általában tettünk még valamit a sütikbe és levesekbe. Egy befőttes üvegbe igyekeztünk befogni a szelet, hogy azzal az energiával, magától is összekeveredjenek a hozzávalók. Hosszú, göndör hajamat a szél fújta mindig kócosra, ezért hittem, hogy a levesemet is kiválóan meg tudja keverni. Így is volt mindig. Ma, ezen a kivételesen meleg nyári napon, itt a parkolóban, a hegy előtt éreztem meg azt, amit akkor, gyermekként. A szél szeretetét. A természet mezítelen erejét, ami képes akár hitet is adni egy kislánynak, hogy ő bizony hegy szeretne lenni, ha megtanul járni. A hegy számára nem egy óriás kő volt, hanem maga az élet és mozgás. Mi, felnőttek gyakran elfelejtünk látni. Nézünk egy hegyet, de nem látunk. Ott vagyunk, de nem érezzük valódi értékét, mondanivalóját. Lilinek ez a hegy jelentette a reményt, hogy fel fog állni és körbe karikába fog pörögni, piros pöttyös tündér ruhájában. A testi szabadságot, amit még soha nem tapasztalt meg igazán. Utólag tudtam meg, egy későbbi találkozás alkalmával, hogy Lili születésétől fogva mozgásában korlátozott, egy rendkívül ritka genetikai elváltozás miatt. Azt is mondta az édesapja, hogy van egy képessége, ami nagyon hamar megnyilvánult. Bármit le tudott emlékezetből rajzolni, amit egyszer már látott. De nem akárhogy! Mértani és méretarányos pontossággal, figyelve minden apró részletre, színekre, még az érzésre is, ami akkor és ott keletkezett benne. Két évvel később, futár hozott csomagot számomra. Hosszú, henger alakú kartondobozt nyújtottak át, ami csillogós papírral volt becsomagolva. Főztem egy kávét és kiültem a friss ajándékommal a verandára. Kibontottam és az arcomhoz kaptam kezeimet. A „Lilihegy” volt. Hatalmas pöttyös ruhában rajzolta meg és mosolyog, miközben a körülötte lévő tájnál szebbet még soha nem láttam. Ma ez a kép Amszterdamban van kiállítva, a többi rajzával együtt, a róla elnevezett alapítvány jóvoltából. Emlékezve a kislányra, akinek hite erősebb volt a sziklánál, mosolya szelídebb a szélnél és szíve, akár az angyaloké.

Murányi Edina – “Dina Maurini”

Copyright @2019

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.